infidels

Lássuk egy ékes példáját annak, milyen befogadók a palesztínok földjén élő zsidók. Az alábbi idézetek a Jediot Áháronot című héber napilaphoz érkezett olvasói levelekből származnak még Februárból:

 

• Nem szabad megengedni, hogy átlépjék a határt – beléjük kell lőni! (Prédikátor)

• Gyorstüzelő fegyvereket kell fölállítani a határon és lőni kell őket (Nemzida)

•  Néhányat megölünk közülük és a menetelés megtorpan. (Elég az arab agresszióból!)

•  Ha több ezer gázai palesztin megkísérli átlépni a határt – beléjük kell lőni. Választhatnak, mert mehetnek Egyiptom felé is. Ez nem humanitárius katasztrófa, mert mi nem oldhatjuk meg a problémáikat. S ha pedig valamelyik ország bírálni merne minket, akkor az fogadja be az összes palesztin menekültet. (Éjti)

•  Meg kell hiúsítani minden határátlépési kísérletet, s át kell irányítani az arabokat az egyiptomi határ irányába. Minden lehetséges eszközzel értésükre kell adnunk, hogy a helyük az arab testvéreiknél van (Dr. Gidon Ehrlich)

•  Néhány nappal ezelőtt már meneteltek Egyiptom felé, most Izrael felé akarnak. A következő menetelésük a tengerbe lesz! (Avi)

•  Előbb megállásra kell fölszólítani, majd agyon kell lőni őket! (Roi, Tel-Aviv)

•  Az egész világnak meg kell mondanunk: aki hozzányúl a határkerítéshez, az halál fia! Telepítsetek minden méterre aknákat, állítsatok föl golyószórókat a határon és lőjetek minden mozgó lényre! (aláírás nélkül)

•  Több tízezer menetelő = több tízezer hulla. Remélem, hogy Éhud Bárák egyértelmű üzenetet továbbított a Hamásznak és az izraeli hadsereg katonáinak: aki kétszáz méterre megközelíti a határt, az golyót kap a levegőbe – a tüdeje levegőjébe (Cionista Cion).

No comment.

Február 8-án este Brüsszelben tartott előadást Dominique Vidal, a világszerte terjesztett Le monde diplomatique című havi folyóirat munkatársa, hogy beszámoljon legújabb, Párizsban megjelent kötetéről, amelynek témája az izraeli „új történészek” és a palesztinok ellen irányuló etnikai tisztogatás.

„Új történészeknek” keresztelte el a szakma azon izraeli történészeket, akik szakítva az eddigi mítoszokkal, beleértve a hazájukat „önként” elhagyó palesztinok mítoszát, levéltári anyagokra támaszkodva tárták fel, hogy a palesztinokat kész tervek alapján űzték ki hazájukból. Az etnikai tisztogatásban – amelyet a palesztinok nakbának, katasztrófának neveznek – nagyon sokan elpusztultak.
 
A téma rendkívül kényes, mondta a termet „csordultig” megtöltő hallgatóságának  a francia újságíró, ugyanis az etnikai tisztogatás  dokumentált feltárásából logikusan következik, hogy az akkor elűzött palesztinoknak joguk van visszatérniük szülőhazájukba.
 
Vidal az új történészek közül kiemelte Ilan Pappét, akinek a szülei Németországból menekültek Izraelbe a harmincas években. Pappe nemrégiben hagyta el izraeli katedráját, és azóta az Egyesült Királyságban tanít, ugyanis az ellene folyó hajsza már lehetetlenné tette munkáját.
 
2006 októberében jelentette meg először The Ethnic Cleansing of Palestine (Etnikai tisztogatás Palesztinában) című könyvét, amely – mondta Vidal – francia fordításban a márciusi párizsi Könyvszalon alkalmával jelenik meg.
 
Ilan Pappe kötete tavaly papírkötésben több kiadást ért meg az Egyesült Államokban, és nemzetközi sikere mind hangosabbá válik, amit nyilván felerősítenek a gázai események.
 
Mint ilyenkor szinte bevett szokás, Pappét dühödt ellenfelei nem érveivel birkóztak,  hanem ad-hominem (személyét célba vevő) rágalmakkal árasztották el, egyebek között sarlatánnak és kommunistának nevezve.
 
Aki ismeri a jelenlegi magyar könyvkiadás „tűréshatárait”, annak nyilván sokat mond, hogy az Európa könyvkiadónál Izrael – Palesztina címmel kiadott könyvben, a szerző, Mario Vargas Llosa, aki Peruban jobboldali elnökjelölt is volt, teljes másfél oldalon át dicséri Pappét az „új történészekről” írt könyvrészletben, ezzel a felütéssel: „De inkább csak Ilan Pappe történésszel akarok foglalkozni, azzal az izraelivel, aki legtovább jutott a szembenállásban, és aki a legelszántabb harcot vívja hazája politikai és akadémiai rendszere ellen”.
 
Később azt írja, mozgalom indult, hogy az Oxfordban végzett Pappét távolítsák el katedrájáról, „ez azonban nem járt sikerrel, bizonyára az egyetemek világában élvezett nemzetközi támogatás miatt, mert igen nagy tekintélynek örvend Pappe mind Európában, mind pedig az Egyesült Államokban.” Ennyit a „kommunista sarlatánról”.
 
Idén lesz 60 éve Izrael állam alapításának. És a Nakbának, a katasztrófának, amely 1948-ban érte el csúcspontját: az év februárjában, vagyis még mielőtt az arabok elindították a „látszatháborút”, már 300 ezer palesztint elűztek  hazájából.
 
E „látszatháborúnak” Pappe külön fejezetet szentel, amelyben bemutatja, hogy szintén ellentétben a köré épített mítosszal, az arab uralkodók és vezetők a zsidó politikusokkal kötött, színfalak mögötti egyezséggel igencsak korlátozott, tessék-lássék háborút viseltek Izrael ellen a „palesztinok megsegítésére”, holott pusztán saját érdekeiket vették figyelembe, miközben alattvalóik felháborodása alól akarták kihúzni a szőnyeget.
 
Pappe azt állítja, az egykori tények ismerete nélkül sem a mai Izrael, sem annak törekvései, sem pedig a mai Gázai-övezet és Ciszjordánia eseményei nem érthetők meg.
 
A történész kötete az etnikai tisztogatás elfogadott, tudományos meghatározását alkalmazza a palesztinok esetére is és úgy érvel, hogy mivel a világ szemében – beleértve az amerikai külügyminisztériumot és az Egyesült Nemzetek Szervezetét – az etnikai tisztogatás emberiség elleni bűntett, a korabeli és mai izraeli „palesztin-politikára” is így kell tekinteni.
 
A kötet három fő forrásra támaszkodik. A kilencvenes években hozzáférhetővé vált izraeli katonai levéltárakra, a korábbi levéltári anyagok újraolvasására és, harmadsorban, a palesztin orális történelmi tárak anyagára.
 
Pappe könyvének előszavában már bemutatja azt, hogy a palesztinok kitisztogatása nem egyfajta elkapkodott, véletlenszerű cselekedet eredménye,  hanem pontosan, de titokban lefektetett terveké, amelynek végső formáját, a „D” („Dalet”) változatot 1948. március 10-én „11 veterán cionista vezető fiatal zsidó tiszttel együtt” dolgozták ki. A terv végrehajtása után az őshonos palesztin lakosság több mint felét, mintegy 800 ezer embert űztek el otthonából. 531 falut romboltak le és tizenegy városrészt ürítettek ki.
 
Az 1947 decemberében megkezdett etnikai tisztogatásban a cionista mozgalom vezetőjétől, David Ben Guriontól, a zsidó állam alapítójától és első miniszterelnökétől kezdve részt vett számos miniszterelnök, beleértve a „humánus” Jichak Rabint is. A „Mandátum” időszak kezdetén a palesztin lakosság aránya 90 százalék volt, majd ez kétharmados többségre csökkent, később pedig palesztin kisebbséghez vezetett.
 
A „D” terv közvetlen elődje, a „C” terv már a következő lépéseket rögzítette: „a palesztin politikai vezetés megölése; a palesztin lázítók és pénzügyi támogatóik megölése; a zsidók ellen fellépő palesztinok megölése; a fontosabb palesztin tisztségviselők megölése; a palesztin közlekedési- és szállítási rendszer megkárosítása; a palesztin életforma forrásainak megkárosítása, úgy mint a kutaké, malmoké, stb.; olyan közeli palesztin falvak megtámadása, amelyek valószínűleg részt vesznek jövőbeni támadásokban; palesztin klubok, kávéházak, találkozóhelyek, stb. megtámadása.”

[folyt. köv.]

Az 1948 májusában megkezdődött arab-izraeli háborúról is gondosan ápolt mítoszokat oszlat szét a szerző. Elsősorban azt, hogy egy rosszul felszerelt, szorongatott izraeli haderő Dávidként szállt szembe és győzte le az arab Góliátot. E helyett „az újonnan megalakult izraeli hadsereg az ország kommunista pártjának segítségével jelentős nehézfegyverzet-szállítmányt kapott Csehszlovákiából és a Szovjetunióból, míg az arab reguláris haderők néhány, saját nehézfegyvereiket hozták a csatába. A harc néhány hetét követően az izraeli toborzás olyan hatékonnyá vált, hogy a nyár végére a hadsereg létszáma nyolcvanezresre duzzadt. Az arab reguláris haderő létszáma sohasem emelkedett 50 000 fölé és ezen kívül a britek – fő fegyverellátójuk – leálltak a fegyverszállítással.”
 
Ezzel egy időben „a zsidó közösség vezetői nyilvánosan a végpusztulást festették fel, és a közvéleményt egy ’második holokauszt’ eljövetelére figyelmeztették. Egymás között azonban ilyeneket sohasem mondtak.”
 
Pappe megdöbbentő szorgalommal és részletességgel tárja fel a földdel egyenlővé tett palesztin falvak és városrészek megsemmisítésének történetét. A Haifában lakó arabokkal például így bántak el: „Mivel a zsidó telepesek csak az elmúlt évtizedekben érkeztek, házaikat a hegyek magasabb részeire építették. Így azután az arab negyedek fölött éltek és könnyen vehették őket akna- és golyótűz alá. December óta gyakran megtették ezt. A megfélemlítés más eszközeit is felhasználták: a zsidó csapatok robbanóanyaggal teli hordókat és acélgömböket gurítottak az arab lakónegyedekre, majd pedig üzemanyaggal kevert olajat öntöttek az utakra, és azt meggyújtották. Ahogyan a rémült palesztinok kirohantak otthonaikból, hogy megpróbálják eloltani a tűzfolyamokat, géppuskatűz fogadta őket. Ahol pedig a két közösség még mindig kapcsolatban állt egymással, ott a titkosszolgálat kocsikat hozott palesztin garázsokba javításra, de azokat előtte robbanóanyaggal és robbantószerkezetekkel rakták tele és így aratták a halált és a káoszt”.
 
A festői Lifta falura pedig így köszöntött 1947. december 28-a: „A Hagana célpontja az egyik kávéház volt. A géppisztolyokkal felfegyverkezett zsidók tűz alá vették a kávéházat, míg a Stern banda tagjai egy közeli buszt állítottak meg, és össze-vissza tüzeltek rá.”
A Hagana félkatonai szervezet, míg a Stern banda szélsőséges terrorszervezet volt, amelyet a negyvenes években a későbbi miniszterelnök, Menachem Begin vezetett.
 
A dátumra itt is érdemes ügyelni: jóval az arabok „váratlan és indokolatlan” támadása előtti időpontról van szó.
 
Közben lázasan folytak a fegyverfejlesztések. Mint a palesztin házakat különösen gyorsan és hatékonyan meggyújtó lángszóróé. De szorgalmasan fejlesztették a biológiai fegyvereket is, mégpedig Efraim Kacir, a későbbi izraeli elnök irányításával. Ez a csapat elsősorban olyan fegyvert akart létrehozni, amely megvakítja az embereket. Kacir ezt jelentette Ben-Gurionnnak: „Állatokkal kísérletezünk. Az állatok nem múltak ki (csak megvakultak). 20 kiló anyagot tudunk előállítani naponta.” Júniusban Kacír azt javasolta, hogy a fegyvereket próbálják ki embereken.
 
A terv arról is szólt, hogy a palesztin falvak lakóit először meg kell fosztani emberi tulajdonságaiktól, hogy azután a likvidálás és elűzés „legitim célpontjaivá” váljanak.
 
A palesztinok emlékezetében leginkább  Dír Jasszin falu sorsa vésődött be. Az ódon falu 1948. április 9-i elpusztításáról az akkor 12 éves, a mészárlást csodával határos módon túlélt Fahim Zajdan így mondta el: „Egymás után vittek ki bennünket. Lelőttek egy öreget és amikor egyik lánya sírni kezdett, őt is lelőtték. Majd Muhamed bátyámat szólították, akit előttünk lőtték le. Amikor édesanyám kiabált és fölé hajolt, kishúgomat, Hudrát karjaiban tartva, őket is lelőtték.”
 
Pappe a tisztogatást elkövető főbűnösök saját szavait idézi rájuk az általa kikutatott dokumentumokból, mint ahogyan teszi azt Mordeháj Makleffel, az izraeli hadsereg későbbi első emberének parancsával: „Öljetek meg annyi arabot, amennyivel találkoztok; gyújtsatok fel minden gyúlékony tárgyat; robbantsatok fel minden kaput.”
 
„Kútmérgezésre” is sor került: a  Nemzetközi Vöröskereszt jelentette, hogy a Haifa városában váratlanul kitört tífuszjárvány egyetlen oka az lehetett, hogy tífuszbaktériummal fertőzték meg a várost vízzel ellátó Kabri-forrásokat.
 
A történész felteszi a kérdést, vajon „három évvel a holokauszt után mire gondoltok azok a zsidók, akik látták e nyomorultak karavánját”?
 
Hogy mit gondoltak vezető izraeli politikusok róluk később is, arra nem egy helyen utal Pappe, például Rafal Eitan vezérkari főnök 1976-os kijelentését idézve, amely szerint a palesztinok „svábbogarak”. Róluk – pontosabban azon részükről, akik a Gáza-övezetben laknak – írja a szerző, hogy „a bombázás történelmének leghosszabb ideig voltak az áldozatai: 1948-tól a mai napig.”
 
Pappe foglalkozik a szent- és imahelyek elpusztítására való reagálásban tapasztalható kettős mércével is. Míg egy zsinagóga falán megjelenő falfirka is hatalmas felháborodást és dühöt vált ki, a palesztin kegyhelyekre ugyanez egyáltalában nem vonatkozik.
 
Néhány példa: Majdalban és Kiszarija falvakban a mecseteket vendéglőkké alakították. A Beersheba-i mecsetet bolttá.  Ajn Hod mecsetjét bárrá alakították át. Az Ajn al-Zajtunban lévő mecsetet tejgazdaság részévé tették. A Hittin mecsetet – annak épületét a szájhagyomány szerint Szala al-Din építtette 1187-ben a keresztesek fölött aratott győzelme emlékére – először szöges dróttal kerítették el, majd pedig az épület köveit a szomszédos kibbuc lakói hordták el.

A földdel egyenlővé tett Ajn Gazal palesztin falu még álló mecsetjét 2002-ben gyújtották fel. Bajszan Araba’in nevű mecsetje 2004-ben lett gyújtogatók áldozata. A jaffai Haszan beik mecsetre rendszeresen köveket dobálnak, és egy alkalommal egy olyan disznófejet hajítottak az udvarába, amelyre a próféta nevét írták. 2003-ban a Zarughara-i al-Szalam („Béke”) mecsetet bulldózerezték le.
 
A zsidó állam még a flórával is politizál. A palesztin falvak gyökerestül eltávolított olajfái helyére a helytől idegen ciprus- és fenyőfákat telepítenek oda, hogy az ország „európai” kinézetű legyen. De olykor szinte csodák is történnek. Amikor az elpusztított palesztin Mujajdial elhajtott lakói közül néhány sok-sok évvel később ellátogattak falujukba, azt látták, hogy az odaültetett fenyőfák kettéhasadtak, és a széttört törzs közepén olajfák törtek elő „az ötvenhat évvel korábban odaültetett idegen flórával dacolva”.
 
Az Izrael erőd címet kapott zárófejezet mottójául Pappe Arnon Soffernek, a Haifa Egyetem földrajztanárának a Jerusalem Post című lap 2004. május 10-i számában megjelent írásából vett idézetet választotta: „Ha élve akarunk maradni, akkor ölni, ölni és ölni kell. Minden nap... Ha nem ölünk, nem létezünk majd”.
 
Pappe magisztrális könyvének végén azt a nézetét hangoztatja, hogy Izrael csak úgy kerülheti el a jövőben egyre súlyosbodó és véres, katasztrófába torkoló konfliktusait, ha a világ többi államához hasonlóan megszűnik „zsidó államnak” lenni: az elűzött palesztinok hazatérhetnek ősi földjükre, és ott éppen úgy élvezhetik demokratikus jogaikat – beleértve a szavazáshoz való jogot – mint a földkerekség bármely más, demokratikus államában.

(Lovas István – Magyar Nemzet)

Éppen az Indexet olvasgattam mikor belefutottam egy rövidke filmbemutatóba. Nagyon meglepő volt, éppen ezért idemásolom, még ha nincs is sok köze a blog témájához:

Az idei Oscar-díj egyik várományosa volt a filmművészet jelentős alakja, a 81 éves Adrzej Wajda, aki a második világháború katyni mészárlását dolgozta fel: 1940-ben tizenötezer lengyel tisztet és civilt öltek meg a szovjetek, köztük a rendező apját. A tömegsírt 1943-ban fedezte fel a német hadsereg. A Le Monde-ban a Katynt a lengyel jobboldal nagy propagandafilmjének nevezték, ami egy patrióta giccs. Wajda 1,1 milliárd forintnyi lengyel zlotyiból készítette el a filmjét, amit egyébként több oldalról is támadták annak történelemszemlélete miatt, illetve néhány kritikus szerint az ilyen traumákból nem filmet kell forgatni, hanem el kell felejteni. A Katyn kötelező minden iskolás és katona számára Lengyelországban."

És a holokauszt? Az ilyen traumákból nem pénzt kéne csinálni, hanem el kell felejteni. Vagy az más?

Az izraeli beszámolók a konfliktus végén valahogy a következőképpen szóltak: Izrael dél-libanoni offenzívája jelentősen csökkentette a Hezbollah háborús kapacitásait, gyakorlag ellehetenítette a győzelmi esélyeit egy esetleges jővőbeli harcban, valamint az Izraeli Védelmi Erők (IDF) nagy számban vonultak be dél-Libanon területére, teljes győzelmet arattak, és ők diktálták a fegyverszünet feltételeit.
A valóságban ez közel sem igaz, sőt a tények homlokegyenest más felállást mutatnak.
A kezdetektől fogva a Hezbollah sikeresen beépült az izraeli hadvezetésbe a hírszerzésen keresztül, s mindez szinte magában elég volt a teljes és döntő győzelemhez.

A zsidó támadás meglepetésként érte (lásd az előző postot) a Hezbollah vezetését. Nyíltan háborút igyekeztek provokálni, azonban nem tudtak a 8 halálos áldozatot követelő dupla emberrablásról. A határmenti Hezbollah egységeknek ugyanis parancsba volt adva, hogy azonnal használjanak ki mindenféle izraeli katonai gyengeséget.

Míg a nyugati hírforrások következetesen félreinformálták a közvéleményt a háború állásáról, a Hárec ezt közölte: "Harckocsik és páncélozott személyszállítók azonnal az elrablók üldözésére indultak. Az üldözés közben az egyik Merkava harckocsi rögtönzött robbanóeszközre szaladt [...] felrobbant, teljesen elpusztult, a négy fős legyénység azonnal meghalt." Megkezdődött a kemény szárazföldi harc.

Annak ellenére, hogy a Hezbollah vezetését teljes meglepetésként érte a zsidó válasz, a dél-libanoni harcosok perceken belül teljes készültségben álltak, köszönhetően a jól kiépített kommunikációs csatornáknak. Az ellenállók robosztus és megerősített védelme hat év kemény munkájának eredménye - 2000 (az előző izraeli kivonulás) óta építették teljes titokban. A libanoni mérnökök által tervezett parancsnoki bunkerek nagy része teljesen megerősített volt, néhányuk még légkondícionálóval is rendelkezett.
Ilyen nagyszabású építkezés, "ásatás" nem folyhatott volna a legnagyobb titokban teljes megtévesztés nélkül. A városi emberek szeme előtt építettek pár kisebb bunkert, gyakran oylan emberek előtt akik izraellen jó kapcsolatot ápoltak - ezek azonban csak elterelésnek bizonyultak. Az igazi erődök az emberek elől teljesen elzárva épültek a legnagyobb titokban, némelyikük Libanon sziklás hegyeiben akár 40 méter mélységben. Közel 600 különálló lőszer- és fegyverraktár épült ebben az időben.
Biztonsági okokból egyetlen parancsok sem tudta az összes bunker pontos helyét. Minden különálló Hezbollah milícia is csak három bunkerhez kapott hozzáférést - egy fő lőszerraktárhoz, és két tartalék bunkerhez.

A Hezbollah fő (ismert) arzenálja és felvonulási területei voltak az izraeli légierő(IAF) fő célpontjai a háború első 72 órájában. Ezek pozícióit különbőző hírszerzési forrásokból sikerült megszerezniük: műholdképek, légifelvételek, és a legfontosabb: teljesen megbízható(nak tartott) beépített embereik szolgáltatták a legfontosabb jelentéseket.
Az első 72 órában lebonyolított légitámadások teljes kudarcba fulladtak. Az ezt követő támadások Beirutban a libanoni szervezet politikai vezetését célozták, és szintén teljes kudarcot vallottak. Annak ellenére, hogy Izrael folyton azt állította jelentős vezetői haltak meg a Hezbollahnak, valójában egyikük sem sérült meg eddig, de jóformán később sem.

Egy a konfliktust követő amerikai szakértő szerint az IAF légicsapásai a Hezbollah rendelkezésére álló háborús erőforrások mindössze 7%-át(!) pusztították el az első három nap során. Meglátása szerint az IAF hadműveletei "teljesen hasztalanok" voltak.

Izrael nem csinált titkot a szándékaiból: (kezdetben a Hezbollah komplett elpusztítása - ami a hadműveletek kudarcai során nagyban módosult) elvágni az ellenállók utánpótlását, és aláásni támogatottságát a lakosság körében. Jelentéseik, és a sajtónak adott nyilatkozataik alapján ez úgy tűnhet, hogy sikerült is nekik.
246.
246 a rekord. Ez volt a legtöbb rakéta amely egyetlen napon izraeli városokra hullott. Ez volt a háború 33., utolsó napja! E szám alapján sokkal erősebbek voltak, mint kezdetben.
Hatásszünet.

A zsidó hadsereg, frusztrálva a légitámadások teljes sikertelenségétől (katonai célpontok ellen), elkezdett iskolákat, közöségi központokat és mecseteket támadni - abban a hitben, hogy azért nem tudják azonosítani és támadni a főbb raktárakat, mert civil létesítményekben vannak. Ezt követően eljött az a pont, ami teljesen letörte a zsidó hadvezetést, sokkolva őket.

Qana.
Qana egy város a Hezbollah terület szívében; kereszteződés, ahol öt jelentős országút találkozik. Izraelben úgy gondolták, hogy a kitartó libanoni ellenállás csak úgy valósulhatott eddig meg, ha folyamatos az utánpótlás. Izrael lebombázta a várost, miközben tudta, a Hezbollah ellenállása nem függ az utánpótlástól: leginkább a zsidó támadások ellen teljesen védet fegyver- és rakéta készletekre alapoz, amit 6 év alatt sikerült felhalmozni. Ennek ellenére 28 civil áldozatot követelő támadást indított a vérszomjas hadigépezet, majd az áldozatok miatt beleegyezett egy két napos tűzszünetbe.
Itt jött a sokk. A Hezbollah ugyanis - egy két magányos esettől eltekintve - betartotta a tűzszünetet. A politikai vezetés sikeresen irányította a szárazföldi csapatok parancsnokait. Ez a hír teljes mértékben demoralizálta a már egyébként is hitehagyott IDF vezérkart, és egyértelművé tette számukra - ezt a háborút elvesztették. Hogy miért? A kezdeti erőteljes légitámadások, az előrenyomuló csapatok sem tudták megbontani azt a szoros parancsnoki hírközlési láncot amellyel a Hezbollah rendelkezett. A modern, kifinomult harceszközökkel vívott háborúkban elengedhetetlen taktikai elem a harcos elválasztása a közvetlen parancsnokaitól. Izrael ebben is teljes kudarcot vallott.

Két év leforgása alatt a Hezbollah hatalmas kémelhárító és hírszerző rendszert épített ki, rengeteg zsidó kémet tartóztattak le, és beépültek az ellenség katonai vezetésébe. Ennek köszönhetően gyakorlatilag előre tudtak minden lépésről, minden támadásról, ezáltal bőven volt idejük ennek megfelelően reagálni. Képesek voltak közvetlenül kihallgatni zsidó parancsnokok beszélgetését - azt a kifinomult frekvencia-ugrásos technikát, amit Izrael megfejthetetlennek tartott. Már ez magában elég lett volna az elsöprő győzelemhez.

Az IDF vezetésének arra a következtetésre kellett jutnia, hogy a háborút megelőző információi az ellenfélről nemhogy pontatlanok, de teljesen tévesek voltak. Ezzel ismét elkövették a hadviselés egyik legnagyobb baklövését: lenézték az ellenfelet. Nagy árat fizettek érte.

 

Folytatás következik.

Az izraeli katonai döntés, miszerint indítsanak szárazföldi támadást dél-libanonba, hogy elérjék a célokat amiket a légierő képtelen volt: elhamarkodott döntésnek bizonyult. A fő katonai vezetés a háború második hetében sem tudta, hogy hol és mikor, és hogy egyetalán indítsanak-e támadást. Ez a bizonytalanság részben a légierőnek (IAF) volt köszönhető. Miután képtelenek voltak céljukat teljesíteni, továbbra is teljes bizonyossággal mondták a felsőbb vezetésnek "már csak egy nap", "már csak még egy nap és végük". Természetesen nem így lett. Miközben zsidó főtisztek azt nyilatkoztak a sajtónak, hogy a szárazföldi támadás pontos ideje hétpecsétes titok, valójában ők maguk sem tudták. A késlekedés a kisebb határmenti IDF alakulatok tapasztalataiból is táplálkozott. Július 18.-i jelentéseik szerint a Hezbollah kitartóan harcol, és még mindig stabilan tartják a közvetlenül Izraelre néző hegygerincet.

Ezen a ponton a zsidó államfő, Ehud Olmert politikai döntést hozott: északon beveti az IDF teljes haderejét, míg segédei megszellőztetik a külföld felé, hogy nyitottak a békére, ha egy ENSZ kontingens átveszi az irányítást dél-Libanonban. Utóbbi természetesen csak az utolsó mentsvárként szolgált, ha már minden kötél szakad, lesz hova hátrálni.
Minden kötél szakadt.

Hogy hű legyen a fenti stratégiához, az izraeli tartalékosokat kivezényelték a frontra Július 21-én. A tartalékos csapatok bevetése meglepte nem csak a külföldi elemzőket (a Pentagon már itt tudta, Izrael nagy bajban lehet), de még a saját hadvezetést is. A kapkodva, és szervezetlenül lebonyolított akciónak meg lettek az eredményei. A fronton harcoló zsidó katonák az ellátmányt és lőszerutánpótlást csak 24-48 óra késéssel kapták meg. Szervezetlenségük végzetesnek bizonyult.

Július 22-én jött el a nap, mikor az Amerikai Egyesült Államok is beavatkozott a konfliktusba. Ezen a napon korábban Izrael nagyobb mennyiségű precíziós irányított rakétát kért tőlük, amit gyorsan meg is szavaztak, és már aznap kiszállították. A Pentagonnak nyilvánvalóvá vált, az IAF minden municióját (nem csak a szó szoros értelmében) ellőtte az első 10 nap során, ez pedig csak arra utalhat, hogy felhagyott a stratégiai műveletekkel, és dühében ahelyett, hogy Hezbollah állásokat támadna mészárszékhez hasonló hadjáratba kezdett a még megmaradt libanoni infrastruktúra ellen. Hozzátették még, hogy ez a stratégia már a második világháborúban is kudarcba fulladt, mikor a szövetségesek porig rombolták Németország jelentős infrastrukturális központjait - mindenféle hatás nélkül a német morálra és hadi kapacitásra.
Egyéb amerikai szakértők is aggodalmukat fejezték ki a háború alakulása kapcsán: hogy lehet az, hogy az IAF képtelen volt megszüntetni az Al-Manar televízió adását, miközben szinte teljesen lerombolta a televízió-hálózat közvetítő csatornáit? A csatorna a háború mind 33 napján, szüntelenül sugárzjott. Jogosan merül fel a kérdés, hogy lennének így képesek megnyerni egy háborút, ha már egy televízió adását sem sikerül elcsendesíteniük?

Az izraeli tartalékosok behívásának két célja volt: a már harcoló határmenti alakulatok támogatása, s ezen felül segítségükkel akartak "súlyt adni" a támadásnak. Július 22-én a hezbollah Nasr Brigádjának katonái számára végre eljött a pillanat amire vártak. Szemtől szembe találkozhattak az ellenséggel Maroun al-Rash utcáin. Nagyon jól beásott, felszerelt és képzett csapatok voltak ezek, és annak ellenére hogy a zsidó katonaság a nap végén azt jelentette elfoglalták a várost, ez közel sem így volt.
IDF alegységek folyamatosan próbálták bekeríteni a Nasr csapatokat, folyamatosan kudarcot vallva és ellenlökésekbe szaladva az egész városban. Speciális három fős vadászcsapatok járták az izraeli vonalakat, sok páncélost elpusztítva könnyen hordozható házikészítésű anti-tank fegyvereikkel. "Tudtuk, hogy ezt fogják tenni - nyilatkozta Ilay Talmor, egy kimerült izraeli katona - ez az ő földjük. Mi is ezt tennénk, ha minket érne támadás."
Ezidőtájt kezdett hadrendbe állni a teljes IDF a maga többezer fős létszámával a libanoni határ teljes vonalán. Joggal hihette az idő tájt mindenki, hogy Libanon teljes lerohanására és megszállására készülnek. Avi Pazner, izraeli szóvivő szerint "Nem készülünk Libanon inváziójára. [...] A kombinált légi, szárazföldi és tüzérségi nyomás majd elűzi a Hezbollahot még mielőtt bármiféle lerohanás és megszállás ténylegesen szóba kerülne." Az elűzés és a lerohanás&megszállás közötti különbség ezennel tisztázva lett; még egy jel a Pentagon felé: Izrael képes behatolni egy városba (Maroun al-Rash) de képtelen azt megszállni.
Az amerikai polgárháború egyik történetéhez hasonlították ezt a helyzetet: Robert Lee tábornok vérgőzös támadására Gettysburghnél. "Oh természetesen el tudok oda jutni - mondta Lee egyik hadnagya a művelet során - ottmaradni, na az jelent problémát."

A Hezbollah jelentéseiből utólag kiderült, hogy az IDF-nek egyetalán nem sikerült a konfliktus során biztosítani a határmenti zónát, és hogy Maruon al-Rash városát sosem vették be teljesen. Még egy tanulságos dologra fény derült: a Hezbollah a 33 nap során nem érezte szükségét annak, hogy behívja tartalékos csapatait, nem tudom eléggé kiemelni, de a Nasr Brigád 3000 katonája harcolta végig az egész háborút, minden személyi utánpótlás nélkül. A Libanonból érkező jelentések alátámasztják ezt az állítást, legnagyobb megelepetésükre a Hezbollah vezetői látták az Iraeli csapatok gyenge morálját, és szervezetlenségét. Az egyetlen olyan egység amely az elvárásokhoz mérten teljesített a Golani Brigád volt zsidó oldalon. Egyik libanoni megfigyelő megjegyezte: "Az IDF szedett-vedett banda volt, de ez történik ha negyven évig csak gumilövedékekkel lőnek nőket és gyerekeket Gázában és Ciszjordániában."

Július 25-én, Izrael elérte Bint Jbeil városát, ahogy ők nevezték: a "Hezbollah terror fővárosát". A harcok itt kilenc napon át folytak, és az IDF képtelen volt elfoglalni ezt a várost is - a háború végéig Hezbollah kézen maradt. Addigra a város már teljesen romokban hevert ugyan, de az arab harcosok képesek voltak túlélni a sorozatos tüzérségi és légicsapácsokat. Mint az Észak-Vietnámiak, bunkereikbe húzódtak a támadások idejére, majd mikor a szárazföldi csapatok megindultak, újra előbújtak és tüzet nyitottak.



Izrael egyik (a sok közül) háborús bűne a július 24-én libanoni városok ellen idított fürtbomba támadás. Szándékosan régi, dupla kibiztosítás nélküli bombákat használtak, amelyek rendkívül vezélyesek, és a fel nem robbant kis bombák még mindig aktuális problémát jelentenek Libanon lakóinak. Azóta civilek tucatjai vesztették életüket az egész országban, mert mint tudjuk a stratégiai bombázás helyett Izrael bosszúra szomjasan egész Libanont teleszórta ezekkel az egyébként nagyon hatásos gyilkoló szerkezetekkel.

Július 26-án, a harcok legkeményebb napja után a zsidó hadvezetés úgy határozott, hogy a még mindig Hezbollah kézen levő Bint Jbeil városában bevetik az elit Golani Brigádot. Délután két órára az elit egység 9 katonája halott volt, míg 22-en megsebesültek. Ebben az időben határoztak úgy, hogy bevetik a szintén elit egységnek számító ejtőernyős egységüket Maroun al-Rashban, ahol a harcok már harmadik napja folytak, eredmény nélkül.

Július 27-én, a kudarcokat látva az izraeli vezetés beleegyezett további három tartalékos hadosztály hadrendbe állításába - ez összesen 15000 katonát jelentett! Emlékezzünk csak a Nasr Brigád létszámára...
Az amerikai légierő (USAF) egyik tisztje így nyilatkozott a még mindig eredménytelenül folyó légitámadásokról: "Ez nem volt sebészi. Ez nem volt pontos. És legfőképp, nem volt okos húzás. Nem boríthatsz be egy országot repeszekkel, és remélheted, hogy így győzni fogsz."

A háború előtti években a Hezbollah titokban kb. 18000 rakétát raktározott fel a légicsapásoktól teljesen védett raktáraiban és bunkereiben. Hezbollah tisztek számítása szerint, egy rakéta kilövésétől számítva Izraelnek 90 másodpercre van szüksége, hogy bemérje őket, és vadászgépeket indítson a célpont megtámadására. Hosszú évek kemény kiképzése során azonban a katonák képessé váltak arra, hogy telepítsék, kilőjék majd elrejtsék mobil kilövőállásukat, kevesebb mint 60 másodperc alatt!
A Hezbollah körülbelül 4000 rakétát lőtt ki a háború 33 napja során, a harcok végére ezzel 14000 rakétára csökkent a készletük, amivel gond nélkül kitarthattak volna még legalább 3-4 hónapon keresztül.

Továbbá a Hezbollah harcosok keménynek, és jól képzettnek bizonyultak. Hírszerzési segítséggel gyakran egyenlő, ha nem jobb ellenfélnek bizonyultak a zsidók legjobb egységeinél. Legyőzték őket a terepen, nem egyszer hirtelen visszavonulásra és légi támogatás kérésére késztetve az ellenséget.
A robosztus Hezbollah védvonal halálos volt a páncélosokra is - a fejvesztve visszavonuló zsidók több mint 40 páncélost hagytak hátra, lebtöbbjüket a védelem teljesen elpusztította a nagyon jól elhelyezett AT-3 "Sagger" típusú, orosz gyártmányú, 3km lőtávolsággal rendelkező páncélos-elhárító lövedékeikkel.

Kicsivel a fegyverszünet életbe lépése előtt a zsidó hadvezetés azt tervezte, hogy ejtőernyősöket dobnak le mélyen Hezbolah területre. nagy számú izraeli katonát szállítottak a Litani folyó északi részére, ezzel kívánva jelezni hogy meddig kéne terjednie az ENSZ csapatok által ellenőrzött biztonsági zónának. A döntés majdnem katasztrófához vezettett. A területre érkező légiszállítási egységeket azonnal körbevették a helyi harcosok, és csak az időközben életbe lépő tűzszünet mentette meg az életüket.

A teljes zsidó kudarc a számokat figyelve körvonalazódik a legjobban. Mai napig azt állítják, 4-500 Hezbollah harcost öltek meg, míg saját veszteségeik nagyságrendekkel kisebbek voltak. Azonban egy precízebb számítás azt mutatja, hogy a veszteségek a két oldalon közel egyenlőek voltak. Tudvalevő, hogy a síitáknál (így a Hezbollahnál) lehetetlen, hogy ne adják meg a kijáró végtisztességet és temetést egy mártírnak, így egyszerűen elég csak összeszámolni a temetéseket. Hezbollah harcosoknak kevesebb, mint 180 temetést tartottak a háboút követően - ez a szám majdnem akkora, mint az izraeli veszteségek.

Akárhogy számoljuk - rakéták, péncélozott járművek, holtak, sebesültek - kétségtelen, hogy a Hezbollah döntő győzelmet aratott katonailag. Döntő volt katonai győzelme, azonban politikailag Izrael(és ezzel az USA, ami nyíltan zsidó-párti volt - és az a mai napig) veresége katasztrófálisnak mondható.

A nácik által elkövetett bűnökhöz hasonlította az izraeli hadsereg Gázában végrehajtott akcióit az ENSZ emberjogi szervezetének leendő elnöke. Izrael - harsány kijelentései miatt - kérte a jogászprofesszor kinevezésének visszavonását, ellenkező esetben megtagadják a szakember további beutazását a zsidó állam területére - írja a BBC.

Az ENSZ emberjogi szervezetének leendő elnöke egy múlt hét hétfőn közzétett tanulmányában a nácik rémtetteihez hasonlította az izraeli hadsereg cselekedeteit a Gázai övezetben - írja a BBC. Richard Falk elmondta, hogy lejártak már azok az idők, amikor Izrael mindezt büntetlenül megtehette. Az amerikai Princeton egyetem professzora - aki részletes jelentést készített az általa meglátogatott palesztin területek helyzetéről - úgy véli, hogy az 1967-es hatnapos háború óta nem történtek olyan brutális események Gázában, mint most.

Izrael az országot ért erős kritikák miatt ezért azt kérte az ENSZ-től, hogy vizsgálják felül a jogászprofesszor kinevezését. Az izraeli külügyminisztérium szóvivője elmondta: egy esetleges mandátumcsere lehetőséget nyújtana a szakember számára, hogy alaposabban megvizsgálhassa a kialakult helyzetet. "Ugyanakkor kinevezése esetén a zsidó állam nem hajlandó beengedni őt az ország területére" - tette hozzá Areye Mekel.

Falk tanulmányában a nácik faji alapon elkövetett etnikai tisztogatásait a palesztinok elleni atrocitásokkal hozta párhuzamba. Saját bevallása szerint azért, mert az izraeli hadsereg - akárcsak a németek a második világháború idején - a palesztin lakosság egészét terrorizálja. "Elismerem, hogy kijelentésem igen durva és provokatív, ám jelen helyzetben nem maradt más választásom" - mondta a BBC-nek Falk, aki már egy éve is figyelmeztetni akarta az amerikai közvéleményt az Izrael által megszállt palesztin területeken történt atrocitásokra.

Az ENSZ új emberjogi biztosa szerint Gázában hasonló események zajlanak, mint Tibetben vagy a szudáni Darfúr térségében, épp ezért nem kellene vonakodnia senkinek az effajta összehasonlításoktól. Falk szerint a kialakult helyzet ellentmondásai a zsidó emberek történelmi érzékenységéből és Izrael azon politikai manővereiből fakadnak, amellyel folyton megpróbálják elkerülni a nemzetközi felelősségre vonást.

(Origo)

2006. július 12, helyi idő szerint 0807. A Hezbollah elterelő rakétatámadásokat indít észak-izraeli harcálláspontok, és határvárosok ellen, miközben páncéloselhárító rakétákkal támadást intéznek két, hét zsidó katonát szállító Humvee ellen. Hárman meghalnak, kettejük megsérül, a túlélőket pedig elhurcolják magukkal. Órákkal azelőtt, hogy az izraeli kabinet ülésén megvitathatta volna a lehetséges választ, az IDF nagyszabású légi és tűzérségi támadást intézett Libanon szerte az összes nagyobb csomópont ellen. Civil célpontok is bőven akadtak, ezért 974,184 helyi lakosnak kellett elhagyni otthonát. Légi és tengeri blokád lépett érvénybe, hamarosan pedig megkezdődött Libanon déli területeinek katonai megszállása...
Őszinte Igéret Hadművelet. Így nevezte el a Hezbollah az akciót, mely az elmúlt évek egyik legnagyobb fegyveres összecsapásává nőtte ki magát a térségben. A Palesztín Felszabadító Szervezet (PLO) 1968 óta indított kisebb támadásokat Izrael ellen dél-libanoni területekről, hogy ezt megakadályozzák, 1978-ban a zsidó hadsereg elfoglalta Libanon déli területeit - azonban ezzel sem sikerült megszüntetnie a palesztín támadásokat. Kudarcot vallott. Hogy kiköszörülje a csorbát, 1982-ben ismét bevonult, és erővel kikergette a palesztín szervezet maradékát a megszállt térségből. Ezután visszavonták haderejüket egy határmenti ütköző zónába, helyet adva a tétova és Izrael-barát Dél-Libanoni Hadsereg (SLA) számára. Pár évvel később felbukkant egy addig ismeret szervezet, ami céljául tűzte ki Izrael teljes és végleges kiűzését Libanoni földről. A szervezet neve: Hezbollah volt.

A 2006-os támadást Ehud Olmert zsidó miniszterelnök hadüzenetként értékelte, és kijelentette: "Libanon viselni fogja tettei következményeit", s hogy ezek a következmények "fájdalmasak és mélyrehatóak lesznek". Így nyilatkozott Udi Adam, Izrael Északi Parancsnokságának vezetője: "ez a konfliktus csak Izraelre és Libanonra tartozik. Hol támadjunk? Ha Libanonon belül van, minden célpont szóba jöhet - nem csak dél-Libanon és nem csak a Hezbollah állások".
Szárazföldi csapataik bevonulásával megkezdődött a vérontás. Ám előzetes számításaikkal ellentétben a gerilla harcmodor jelentős véráldozatot követelt. Minden egyes elfoglalt épületért nagy árat fizettek. A lenézett Hezbollah jól megerősített állásokból nyitott tüzet a támadó IDF-re, és meglepő módon kifinomult orosz irányított páncélos-elhárító lövedékeket is bevetett. Ezekkel megrongáltak 52 db Merkava típusú páncélost, és arra is használták, hogy épületeket romboljanak le, melyben izraeli katonák kerestek fedezéket. Rendelkeztek ezen felül 122mm-es Katyusa tűzérségi rakétákkal, melyek 30km-re be tudtak hatolni zsidó területre, fontos városokat fenyegetve, és támadva.
A kezdeti válaszcsapások után a Hezbollah teljes katonai készültséget deklarált. Az izraeli Haaretz újság szerint a libanoni harcosok jól képzett, tehetséges, jól szervezett, és magasan motivált, a mai modern fegyverek keverékével felszerelt csapatok.
Hassan Nasrallah Hezbollah vezér így nyilatkozott:

"[a Hezbollah] elkezdett nyugodtan cselekedni, izraeli katonai bázisokra és célpontokra koncentráltunk; egyetlen település romba döntése nélkül, miközben az első naptól fogva az ellenség libanoni településeket támad és ártatlanokat öl - Hezbollah harcosok katonai támaszpontokat pusztítottak, míg a zsidók civileket öltek és az infrastruktúrát célozták."

Az izraeli hadműveletek során Libanon infrastruktúrájának nagy részét a földdel egyenlővé tették: megsemmisült 640km-nyi út, 73 híd, 900 kereskedelmi épület, 350 iskola(!), két kórház(!), 15000 otthon (további 130000 megsérült).
2006. július 31-én a Libanoni elnök Emile Lahoud teljes támogatásáról biztosította a Hezbollahot, kijelentette továbbá, hogy a Hezbollah gyakorlatilag teljesen azonos a libanoni hadsereggel.

A konfliktusnak az ENSZ vetett véget augusztus 11-ei 1701-es számú határozatában, melyet másnap mindkét fél elfogadott. A határozatban szerepelt a Hezbollah teljes leszerelésére adott utasítás, Izraeli kivonulás dél-Libanonból, valamint egy megnövelt ENSZ kontingens állomásoztatása a térségben libanoni katonákkal támogatva. Október 1-re a legtöbb zsidó katonai elhagyta a korábbi harcok színterét, a blokád is megszűnt, továbbá a libanoni hadsereg is bevonult délre. Ezután mind a libanoni kormány, mind pedig a térségben állomásozó ENSZ csapatok visszautasították a Hezbollah leszerelésére vonatkozó direktívákat...

Végül még megemlíteném a két oldalon elszenvedett civil áldozatok számát.
Izraeli oldalon: 43 halott, több ezer sebesült, nagy részük könnyebben. És ami igazán sokkoló, az amit a zsidó "hadsereg" művelt Libanonban. ~1200 halálos áldozat, és majdnem 5000 sebesült, közülük sokan maradandó fogyatékosságot szereztek. Isten kiválasztott népének haderejének kezéhez túl sok vér tapad.

A 33 napos katonai összetűzésből kiderült, hogy akár egy kis nemzet is képes hatásosan feltartóztatni egy elsöprő katonai erőt, ha megfelelő a kitartása, teljes az összefogás valamint igazán hisznek céljaik elérésben. A Hezbollah megmutatta, hogy képes erre és nem csak a levegőbe beszéltek céljaik kapcsán.
A folytatás még várat magára.

A végére pedig egy bónusz videó a háború utánról, 2006 szeptemberéből. Látható, hogy a Hezbollah csak erősebb lett, nem törte meg az egységet a déli fenyegetés.

Palesztín katonai csoportok vállalták a felelősséget a ma reggel több közeli izraeli célpont ellen indított hét házilag készített rakétatámadásért.
A mai naptól a Hamasz beszünteti az efféle támadásokat, attól tartva, hogy ezzel ürügyet szolgáltat az izraeli beavatkozásra. A Hamasz nyugati forrásokból tudni véli, hogy Izrael merényletet tervez fontos katonai, valamint Iszlám Jihad vezetők ellen, ezzel előidézve egy hatalmas rakétatámadást saját városai ellen, ezzel okot szolgáltatva egy komolyabb katonai beavatkozásra (invázió) a Gáza övezetben - amire már oly régen várnak.
A Hezbollah állítása szerint a közelmúltban lezajlott izraeli hadgyakorlatok valójában előkészületek egy újabb Libanon elleni támadásra. A nyilatkozó Naim Kassem sejk hozzáteszi, ők készen állnak megvédeni területüket egy esetleges csapás ellen.  A zsidó védelmi miniszter, Matai Vilnai, tagadja az efféle spekulációkat, mint mondja, az 5 napos hadgyakorlat csak felkészülés volt egy esetleges háborúra, terrortámadásra, vagy természeti katasztrófára. Túl sokszor hallhattunk már ilyet ahhoz, hogy elhihessük.

Mindennek előzménye egy korábbi Hassan Nasrallah (Hzebollah vezető) nyilatkozat, amelyben "nyílt háborúval" fenyegette meg Izraelt egyik felső parancsnoka, Imad Mugniyeh február 12-i meggyilkolásáért.

Rövidke összeállítás a palesztín ellenállásról, aláfestésként a palesztín felszabadítás himnuszával, angolra fordítva.
Tessék figyelni alaposan. Sokkoló a küzdelem aszimetriája: kövek az automata gépfegyverek ellen.

Amint az egy Jerusalem Postban tavaly közreadott közvélemény kutatás eredményéből kitűnik, az izraeli zsidósá 63%-a tekinti az arabokat mind demográfiai, mind biztonsági veszélyforrásként. Ezen felül közel 70%-uk azt állítja, hogy nem lenne hajlandó arablakta környéken élni, 40% pedig egyenesen szorgalmazná az erőszakos arab emigrációt országukból. Ugyanennyien vélik úgy, hogy a zsidóknak és az araboknak a különféle pihenő és szórakozóhelyeken nem lenne szabad vegyülniük, valamint a zsidók egyharmada szerint az arab nép alsóbbrendű náluk! Ez nem ismerős valahonnan?
Nem csoda, hogy az izraeli arabok mind dühösen reagáltak a fenti eredményekre, meglátásuk szerint "Az Izraelben jelenleg is működő rasszista kultúra egyenes következménye annak, hogy Izrael az egyetlen ország a földön amely etnikai elkülönítés szerint határozza meg magát."
Azt hiszem mindez nem igényel kommentárt, mindenki levonhatja a következtetéseket.

Aki szemfülesen figyeli a különböző videómegosztó oldalakat, már biztosan tudja miről, pontosabban kiről beszélek. Az első videója 2005 óta kering az interneten, az alábbi szavakkal kezdődik:

"Kilenc töltény a fegyveremben és egy ajándékom van George Bush számára. Meg fogok ölni kilenc embert. A nézőknek csinálom, hogy lássák. Isten hatalmas. Isten hatalmas."

Juba legenda, hős az irakiak számára. Orvlövész módszerekkel amerikai katonákat öl, sebesít meg - és mindezt videóra veszi. Juba lehetséges, hogy nem is egyetlen személy, több különböző orlövész is használhatja ezt az álnevet. A lényeg azonban nem a személye, hanem cselekedeteinek hatása az ellenségre.
Első videóját kettő másik követte, a másodikat észak-Irakban osztogatták 2006-ban, majd az internetre 2006 októberében került fel. A harmadik videó már nagy fejlődést mutat, több hasonló orvlövész kiképzését is mutatja.

Nincs félelmetesebb és elrettentőbb az olyan támadásnál amelyről nem tudjuk honnan érkezik. Juba kihasználja ezt, és könyörtelenül lecsap. Ahogy egyik filmben valószínűleg Ő maga mondja, láthatjuk ahogy a sérthetetlennek hitt amerikai katona, a többezer dolláros felszerelésével ami azért van, hogy megvédje őt, rettegve menekül és otthagyja társát miután azt eltalálták és a földön fetreng.


Ez kéremszépen a gerilla harcmodor, aszimetrikus hadviselés, az egyetlenegy ellenállási lehetőség ami ezeknek az embereknek maradt a hatalmas amerikai fölénnyel szemben. Ennek a taktikának része a terror, erős rettegést és félelmet ültetni az ellenség szívébe, hogy a katona kétszer is meggondolja kimenjen-e nyílt terepre. Hatalmas hatással van a morálra, és a katonák lelki állapotára, hogy képtelen ellene védekezni, nem menti meg őket semmi ha egyszer Juba célkeresztjébe kerültek.

Saját állítása szerint áldozatainak száma már meghaladta a félezret, és mindebből közel 200 halálos.

A videók aláfestő zenéje pedig egyszerűen zseniális.

Juba Dragunovot használ(Snayperskaya Vintovka Dragunova, röviden SVD). A 7.62mm-es félautomata orvlövészfegyvert 1963-ban állították hadrendbe a szovjet Evgenyij Dragunov tervei alapján. A fegyver külsőre sok hasonlóságot mutat ugyan az AK sorozat darabjaival, azonban a hasonlóságok nagy része csak külsődleges.

Április 7-én az utóbbi hetek (számszerint hét) első személyes találkozójára kerül sor a Palesztín elnök Mahmud Abbas és az Izraeli kollégája Ehud Olmert között. Condoleezza Rice látogatása mindenkit a békekötés felé mozdított, de gyaníthatóan ezek a tárgyalások sem hoznak eredményt, mivel egyik fél sem hajlandó engedni a 48-ból.

Némileg kapcsolódó hír, hogy a gyarmatosító zsidó állam további 1400 új otthont kíván létesíteni Ciszjordánia területén. A szándék egyértelmű: etnikai elmosás. A növekvő arányú zsidó telepesek számával kedvező pozícióba kerülnek egy esetleges területi vitában.

Mindenki be van szarva. De úgy rendesen. Egyre több helyen hallani, hogy bizony muszlim-veszély van, elárasztják európát (tényleg növekszik a számuk) és a saját törvényeik szerint élve bomlasztják a közrendet.
Erről épp most láttam egy érdekes videót, amiben a Gallup közvéleménykutatásainak eredményeivel foglalkoznak. Gondoltam adok egy kis összefoglalót a helyzetről: legalábbis arról amit a kutatás mutat, és nem pedig a média által keltett rémület generál.

Lássuk csak. Pontos számot mondani nagyon nehéz, de a BBC adatai szerint körülbelül 20 millió iszlám vallású ember él európa országaiban. Arányuk a teljes lakossághoz képest 1-10% , egyik kivétel Albánia, ahol túlnyomó többségben vannak(80%). A közvéleménykutatás első kérdése így hangzott:

 

"Fontos része a vallás mindennapi életének?"

Egyszerű kérdés, az eredmény is elég könnyen megbecsülhető, a megkérdezett (Párizsban, Londonban, Berlinben) Muszlimok 80%-a tartja fontosnak, míg a további lakosság 33%-a válaszolt igennel.
Ha belegondolunk ez már alapvetően meghatározza a két "csoport" egymáshoz való hozzáállását. Szerencse, hogy most nem gondolunk bele, mert megyünk tovább.

"Képes-e erősen azonosulni az országgal melyben él?"

Az eredmény meglepő. A helyi lakosság 48%-a vallotta, hogy ő igenis elkötelezett országával, míg az ott élő Muszlimoknak 57%-a (London) válaszolt igennel! Érdekes adat.
Lássuk csak, mi a helyzet a hűséggel:

 

"A Muszlimok hűek az országhoz melyben élnek?"

Talán mondanom sem kell az adatok magukért beszélnek. A német lakosság 35%-a, a francia 41%-a, az angol populáció 45%-a fogadja el ezt tényként. Azonban a megkérdezett iszlám vallásúak 73%-a szerint, ők maguk bizony igenis hűségesek országukhoz! Meglepő? Erről nyílvánvalóan nem szólnak a hírek.

Szó van még ezekután röviden arról is, hogy egy ilyen öreg civilizációban, mint az európai, szinte természetesnek vehető az előítélet a kisebbségségekkel szemben, főleg ha vallásban és kultúrában is eltérőek a szokásaik. Komoly felvilágosításra van szükség a befogadás elősegítése érdekében (fontos megjegyeznem, hogy a befogadás bármilyen formája csak a pozitív értékekkel, és hozzáállással érkező kisebbségekre alkalmazható). Természetesen vannak olyan csoportok, közösségek melynek ez nem érdeke - de ők maguk is kisebbségben vannak.

Mindig is meglehetősen közel állt hozzám a haditechnika, így úgy gondoltam belekezdek egy előreláthatólag hosszú sorozatba, melyben igyekszem egy szubjektív képet alkotni a szembenálló felek harcmodoráról, taktikájáról valamint a fegyverekről melyekkel a harcukat
vívják.

Amint a cím is sugallja, ebben a részben a Palesztín oldalt (azon belül is a Hamaszt) szeretném kicsit körbejárni. Hát lássuk.

1987-es alapítása óta harcban áll az Izraeli állammal. Ebben az aszimetrikus hadviselésben (aszimetrikus, mert a két ország hadereje és taktikája nagyban különbözik) a palesztínok kénytelenek voltak mindent megtenni a fennmaradás érdekében. Taktikájuk nem mutat túl a gerilla hadviselésen és az öngyilkos támadásokon ugyan, viszont fegyverek tekintetében sokkal nagyobb kreativitást mutatnak.

Fő "harcászati" eszközüknek az öngyilkos támadás számít. Az első ilyen merénylet 1993. április 16-án történt és ez volt a szervezet 19. ismert terror-jellegű támadása 1989 óta. A második Intifáda ideje alatt az Iszlám Dzsihád Mozgalommal karöltve vezették az öngyilkos támadásokat Izrael szerte. A célpontok főként civil létesítmények voltak, a legnagyobb a Netanya hotel elleni 2002. március 27-én 30 halálos áldozatot és 140 sebesültet követelő robbantás. Ha a hírekben a Hamaszt látjuk, az minden bizonnyal egy ilyen merénylet okán van, hacsak...

Hacsak nem a palesztín oldalon szintén népszerű "rakétatámadások" egyikét adják éppen hírül. Ezeket a távoli támadásaikat a Gáza-övezetből indítják, kezdetben közeli célpontok ellen házi készítésű Quassam rakétáikkal, majd a "technológia" fejlődésével mélyebben is elérik a zsidó államot. Ezek a rakéták rendkívül egyszerűek, általában primitív eszközökkel készítik a garázsukban, felépítésük miatt nem is igazán nevezhetőek rakétának, az irányíthatóság teljes hiánya miatt leginkább tűzérségi fegyverek. Fő (és gyakorlatilag egyetlen) alkotóelemük egy fém cső, melyet gondosan teletöltenek robbanóanyaggal. A fegyver fejlesztésében eljutottak odáig, hogy a kezdeti alig 80 cm-es hosszt, 5,5 kg-os súlyt és 3000 méteres hatótávolságot képesek voltak nemhogy megduplázni, de megsokszorozni. A mai lövedékek már két méternél hosszabbak, 80-90 kilogramm súlyúak (melynek nagy része robbanóanyag!), hatótávolságuk pedig 10 kilóméterre növekedett.

Gerillaháború.
Alapvetően ez ugyan egy taktika, de a palesztín nép sok gyakorlással fegyvert kovácsolt belőle. A Hamasz nagy hasznát veszi e modern hadviselési módnak a Gáza-övezet katonai ellenőrzőpontjaival tarkított városaiban. Adott tehát egy viszonylag jelentős ellenséges katonai jelenlét, mellyel a gyakorlatilag hazai pályán játszó hamasz eddig jelentősebb áldozatok nélkül tudta felvenni a harcot. Lássuk milyen fegyverekkel.

AK-47.
Mi mással is kezdhetném? Minden idők egyik (ha nem a) legjobb többmilliós nagyságrendben gyártott gépfegyvere. A hidegháborús USA rémálma. Hitték, hogy eljöhet az az idő, mikor közép európában megindul a nagy orosz medve; s ha egyszer megindul, több harcjárművel érkezik, mint amennyi Istennek van. És abból a rengeteg tankból és páncélozott szállítójárművéből sokmillió muszka szalad rohamra ordítva, mindegyikük kezében egy ilyen fegyverrel.
A német Sturmgewehr 44 alapján egy szovjet harckocsizó, Mikhail Kalashnikov által tervezett fegyver megtalálható a világ szinte össze hadszinterén. Gondoljunk csak a nagyobb nyilvánosságot kapott konfliktusokra: Vietnámra, Szomáliára, Irakra... persze ez csak a kezdet,  a lista nagyon hosszú.
Népszerűségének egyik oka viszonylagos egyszerűségéből adódó gyors és precíz munkát nem különösebben igénylő összeszereléséből adódó alacsony ára valamint a kommunista szovjetúnió lelkes támogatása a kapitalizmusal való harchoz. A szinte tönkretehetetlen fegyver hatalmas szerephez jutott a palesztín nép küzdelmeiben.
Persze ne gondoljuk, hogy csak ennyi lenne az olcsó szovjet technika az arzenáljukban. Megtalálhatjuk itt még az RPG-7 nevezetű rakéta meghajtású tankelhárító gránátot is, mellyel nagy hatékonysággal képesek felvenni a harcot az IDF páncélozott harcjárművei ellen. A modern, akár reaktív páncélzattal is rendelkező tankok elpusztítására is képes 105mm-es robbanófejjel felszerelt változatok is megtalálhatóak a hadrendben.
Mindezeken felül nagy kreatívitást mutatva képesek voltak pusztán nyersanyagokból és a területre becsempészett eszközökből kifejleszteni saját tankelhárító lövedékeiket (Al-Bana, Al-Yasin, majd később a fejlettebb Al-Batar), ezen felül improvizált robbanóeszközeik is rettegésben tartják a megszálló zsidó hadsereget. Az egyszerű töltetek robbanószerből, detonátorból, valamint gyújtó berendezésből állnak. Beépítik járművekbe, hogy ellenőrző pontokba hajtva felrobbantsák azt - magukkal együtt. Testükre rögzítve tömegben hatalmas pusztítást képes véghezvinni.

Folyt. köv. és gratulációm annak aki végigolvasta :)
ui.:természetesen a poszt a teljesség igénye nélkül írodott, nem tettem említést a temérdek különböző becsempészett fegyverekről, robbanoszerkezetekről, valamint rakétákról, azonban ez szinte lehetetlen is lenne.

Végre eljött a nagy nap! Végre!
Itt az idő, mikor mi hitetlenek is megtudhatjuk miről szól az egész iszlám vallás, és ehhez még egy vaskos könyvet (valami Korán vagy mi) sem kell elolvasnunk. Megkapjuk a lényeget, mint annak idején általános iskolában a Kötelezők röviden-ből. És mindezt egy hatásvadász videóban. Miért nem nekem jutott eszembe?

Az alkotást egy holland szerző-páros jegyzi, egyikük parlamenti képviselő. Maga a videó egyszerűségében a szögével vetekszik. Archív felvételeket mutatnak nekünk Csajkovszkíj Diótörőjére, szinkronban a Koránból idézett versekkel. A szerzők nem kispályáznak, nem állítanak kisebb dolgokat, minthogy a Korán egy fasiszta könyv, az iszlám gyűlölet-vallás, és egyébként is, ideje lenne félni, mert támad.
Ötletesen megszerkesztett képeken keresztül igyekeznek közölni velünk, mekkora szarban is vagyunk:
"És készítsetek fel minden hadat s csatamént ellenük amit csak tudtok, hogy rettegést keltsetek Allah, s ezzel a ti ellenségeitek szívében..."
Drámai. Vágás, és megtudjuk végre mi az összefüggés... mit látunk? Na mit? Természetesen World Trade Center elleni támadás. És már a Koránban megírták. Ez hihetetlen.

Azonban itt még nem áll meg a holland politikus. Már a videó elején láthatunk gyújtó beszédeket mondó imámokat, robbanásokat, szétszaggatott embereket, harcokat, vérfürdőt, halált, természetesen Hitler is megjelenik. Hát nem tudtátok? Nesze nép ez az iszlám, itt mutatjuk az arcotokba bele. Miért ne hinnétek nekünk?
Kár fecsérelni a szót, ez a rövidfilm csöpög a készítői személyes véleményétől és politikai álláspontjaik szócsöveként használják fel.

A videóból 10 perc megteinthető itt.
Tessék mindenkinek megijedni, és fegyverért szaladni a legközelebbi madaras teszkóba ahogy az elvárható.

Végül álljon itt pár nyilatkozat a témával kapcsolatban:

"Ez a film egyenlőség jelet tesz az iszlám és az erőszak közé. Visszautasítjuk ezt az értelmezést. [...] Véleményünk szerint a támadáson kívül semmiféle egyéb célja nincs." - Jan Peter Balkenende Dán minisszterelnök

"[...]Továbbá reméljük, hogy a nem-Muszlimok is kapnak majd esélyt, hogy megismerhessék az igazságot az iszlámról, mely nem akar mást csak békét és fejlődést." - Yusuf al-Quaradawi

Két szomorú hírem is van így indulásképpen:

A Gáza övezet ésaki részén levő Jabalia városa elleni izraeli légicsapásban életét vesztette az Al-Aqsa Mártírok Brigádja, a Fatah szervezet katonai szárnyának két tagja. Rajtuk kívül hárman megsebesültek - jelentették palesztín orvosok.
Izraeli források azt állítják, hogy a csapás eg észak-gázai aktivista csoport ellen irányult, akik éppen egy bombát készültek élesíteni.

Ma pedig egy békés tüntetést oszlattak fel Nablus városában - tömegbe lövéssel és könnygázzal. A tüntetők egy ellenőrző pont felé haladtak, azonban mielőtt odaértek volna az izraeliek tüzet nyitottak.

Az egyik tüntető azt nyilatkozta, hogy mindezzel egyetlen üzenetük van Izrael és az egész világ számára: visszautasítják a zsidó elnyomást, és az ellenőrző pontok létezését saját földjükön.

Így utólag visszatekintve ebben az az érdekes, hogy éppen a mai napon, Condoleezza Rice-szal való találkozója közben jelentette be a zsidó állam védelmi minisztere, Ehud Barak, hogy csökkentik a megszállt Gáza-övezetben fenntartott ellenőrző pontok számát, számszerint ötvennel. Indoklása szerint, ez szimplán egy kedves megnyilvánulás a palesztín nép felé.
Véleményem szerint ez egy rendkívül gáláns megnyilvánulás(főleg, hogy ezek az ellenőrző pontok gyakorlatilag megbénítják az egész Gáza-övezetet - igaz, pontosan ezzel a céllal épültek), kár hogy gyakorlatilag semmiféle hatása nem lesz a két nép konfliktusára nézve. Ismét üres beszéd és nagy szavak, hogy megtévesszék a közvéleményt("hiszen mi még ezt is megtettük..."), míg továbbra is százak halnak meg mindkét oldalon.